Kocsi Imrére emlékezünk

Kedves, szeretett Családtagok, Rokonok, Barátok, Sporttársak, Munkatársak és Ismerősök! Ma szomorú alkalomra gyűltünk össze, hiszen utolsó útjára kísérjük és eltemetjük néhai szerettünket, Kocsi Imrét. A családunk hálás szívvel köszöni, hogy a közösségi médiában, telefonon és személyesen is ennyien megemlékeztek/megemlékeztetek róla és hogy eljöttek/eljöttetek a végső búcsúzásra. A ravatalozó előtt lévő kerékpárokra kis táblácskákat akasztottunk, amelyekre a családtagok megemlékezéseiből vagy a rá emlékező kommentekből nyomtattunk ki néhányat a többszázból. Ahogy azt a temetési értesítőben korábban hirdettük, a család szeretné, ha a tragédiából valami hozzá méltót hívnánk életre - közösen. Hirdetem a tisztelt egybegyűlteknek, hogy a ravatalozó előtt egy ún. koszorúmegváltás perselyládát helyeztünk ki. A későbbiekben ebből az összegből kívánunk Kovács András kezelésén és szervezésén keresztül egy Kocsi Imre nevét is továbbvivő emlékversenyt elindítani. Ezzel a lehetőséggel akár a búcsúztató után is lehet élni, ehhez Andrást kell majd keresni. Miután innen utolsó útjára kísérjük őt, temetése után főhajtással végtisztességet teszünk neki, kérjük a gyászoló közösséget, hogy a létszámra való tekintettel, tartózkodjanak a személyes részvétnyilvánításoktól! Tudjuk, hogy akik eljöttek ma, ők mind a gyászunk részesei, hordozói. Sokan és sokféle minőségben búcsúznak ma tőle a családon, rokonokon és barátokon kívül; például kulturális- és sportegyesületek, baráti körök és társaságok, szervezetek, alapítványok képviselői, tagjai. A családból, mint unokahúga búcsúztatom, kihangosítva, ill. tolmácsolva sokak gondolatait is. 2 Kocsi Imre 1960. január 5-én szó szerint született tatai lett. Gyermekkora első majd’ 5 évét egykeként töltötte, mely után mintegy „trónfosztóként” kapta kishúgát, Katát. Az első trauma és a dacos elköltözési jelenete után egy igazán jó testvérséget nyertek mindketten. A Kocsi család életét az időszakos nehézségek, próbák ellenére nyugodtság, békesség jellemezte. Édesapja, Imre, és édesanyja, Éva, a jó erkölcsi normákat, a tanulás fontosságát, a technikai haladás örömét tárták gyermekeik elé. Sokféle lehetőséget teremtettek számukra, hogy megismerhessék Magyarország és olykor Kelet-Németország tájait. Az általános és középiskolát a szülővárosában folytatta: az első 8 osztályt a Fazekas Úti Általános Iskolában végezte el, ezt követően az Eötvös József Gimnáziumban tanult és szerzett érettségit. Tatától egész élete során csak rövid ideig távolodott el. Ilyen 1-2 éves kitérőt jelentett számára az irányítástechnikai műszerész képzés Csepelen. A sikeresen elvégzett iskolákat 1983-84 között egy évnyi katonai szolgálat követte, ahol az ún. „senkik alakulatnál” szolgált. A sportnak akkor is hódolt, megszervezte a katonatársaival együtt való részvételt a Gerecse 50-en. A leszerelés után dolgos munkásévek következtek. A korábbi technikusi képzés nyitott neki utat első munkahelyére, az egykori BHG Híradástechnikai Vállalat tatabányai részlegéhez, amely vállalat a telefónia és általában a távközlés magyarországi fellegvára volt. Úgy 2 évnyi ingázás után munkafronton is végleg visszatért Tatára, ahol a következő állomásai a Hangya ÁFÉSZ, majd a Kontúr Zrt. voltak. Ezt követte élete egyik nagy mérföldköve, az egykori Keravill tatai részlege, ahol hamarosan vezetővé vált. Lelkesedése, jó ötletei, munkaszenvedélye nagyban hozzátett ahhoz, hogy a tatai az ország egyik legsikeresebb Keravillja volt! A Keravill megszűnése után itt-ott rövidebb munkákat vállalt, kereste a helyét, melyet végül a Mobil-bárban talált meg. Itt hosszú éveken át segítette tanácsokkal az ügyfeleket vagy fénymásolt, főnöke megbízható mindenes embereként töltötte el aktívkorú munkás évtizedeit. Innen ment 2025 3 januárjában nyugdíjba. Mindig is aktív életet élt, de további tevékenységeket és izgalmas kalandokat tervezett a feleségével közös nyugdíjas éveikre. Ezekre már sosem kerülhet sor… Milyen is volt Imre? Édesszájú volt, mindenféle csokoládét szeretett és a gyors energiát adó kólát. Mindig lelkesedett a technikai újdonságokért, rajongott a különféle irányzatú zenékért, a fotózásért és a fizikai sportért, de kiemelkedő teljesítményt nyújtott a sakkban, logikai vagy stratégiai játékokban is. Fiatal korától kezdve igazi közösségi figura volt, aki eljárt a Cipőgyári Ifjúsági Klubba is. Itt ismerte meg majdani feleségét, Méhes Ildikót, akivel 1983 augusztusában házasságot kötöttek. A közös jövőt szintén Tatán képzelték el, álmaikat itt kezdték el valósággá formálni. Házat építettek, családot terveztek. Bár végül gyermek nem adatott nekik, de a nagy család összezárt körülöttük és kapott húga két olyan embert a gyermekei mellé, akikre mindig számíthattak. Igazi nagybácsi volt a maga furaságával, hóbortjaival. Amikor kellett, mindig ott volt nekünk. Kiskamasz korától szenvedélyes sportoló volt; sportkarrierje valahol ekkor indult el. Az évek során szó szerint számtalan versenyen indult el, mert a család képtelen volt számosítani ezeket. A tárgyakban is látható a megszállottsága a sport iránt: rengeteg érem, kupa, emlékplakett, emléklap, oklevél, győzelmi trikók, korsók sorakoznak a polcokon, a szekrényekben. „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak.” Neki sajnos csak ennyi idő adatott, de ebben a 65 évben megannyi ember életét befolyásolta pozitívan - akarva és még inkább: akaratlanul is. Sőt, halála után is hány és hány emberben él tovább! Volt, akikre kisebb hatást gyakorolt, másoknak követendő példának számított és voltak olyanok is tevékeny élete során, akikben életet átformáló módon volt jelen. 4 Következzék most egy, a közösségi médiában már megjelent, de idézésre méltó, megérintő nekrológ-részlet mentoráltjától, barátjától és sporttársától, Kovács Andrástól, aki számára Imi átformáló hatással tudott lenni. „Miket kaptam én a KOCSIIMITŐL? Így egyben, mert ő egy fogalom volt Tatán! Még mindig megdöbbentő róla múlt időben beszélni […]. 7 éves korom óta futok, akkor az Imi 15 volt és már gimis! Mivel mind a ketten, tanárgyerekek voltunk, így biztosan találkoztunk már ott is. Az első biztos emlékem az 1. Minimarathon volt 1984-ben, ott már biztos a mentorálásával indultam, onnantól kezdve végig követte a pályafutásomat! Ő volt az, aki a maratonival is megfertőzött, 1986-ban futottam az elsőt /6 gimis társammal együtt! /, a helyszínen segített és persze első dolga volt, hogy a nem kissé aggódó családomat informálja, hogy túléltük! Sokáig csak loholtam utána és emlékszem milyen nagy szó volt, amikor először tudtam megverni! Bosszantotta, de közben nagyon büszke is volt! Neki köszönhetem a ma is használatos becenevemet, ő adta a Kokó elnevezést, addig Riska voltam! Amikor visszatértem a TF-ről és elkezdtem a gimiben tanítani, felgyorsultak az események, Imi mindennek a katalizátora, szervezője volt, ő kereste fel a Rózsavölgyi Pista bácsit /a 7x-es világcsúcstartó futóedzőt/, hogy vállalja be a tehetséges Temesi Ádám felkészítését és hívott minket egy Csapatba. Mi voltunk a híres Rózsavölgyi istálló! […] Megszervezte azt, hogy a Lénárd Team létrejöhessen, ami abban az időben bicóban, atlétikában, de főleg duatlonban országos hírű Csapat volt! Nem múlhatott el úgy Bécs-Budapest szupermaratoni /az akkori legszínvonalasabb futó csapatverseny/, hogy ne legyen tatai csapat és ne Kocsi Imivel kezdődjön az összeállítás! Aztán a szervezések: duatlon diákolimpia, OB, a sok-sok futóverseny Tatán és környékén, a testvérvárosi közös utak, az Imi mindegyiken ott volt. Soha nem feledem, addig nem indulhattunk el a világ végén rendezett duatlon versenyről haza, amíg az Imi nem szerzett eredménylistát /a 90-es évekről beszélek!/, amit aztán egész úton elemzett! Egy élő lexikon volt, 5 mindenkit ismert és őt is ismerte mindenki! Kónuszkirálynak hívtuk, a legnehezebb áttételen tekert világ életében, így alakulhatott ki a legendás vádlija. Nagy törés lehetett neki, amikor a futást a mélyvénás trombózisa miatt abba kellett hagynia, de nem esett kétségbe, onnantól kezdve folyamatosan bicózott, egészen hétfő estig... […]. […] ő Tata híressége lett, Tata része, a tópart látképének része, a kulturális események állandó résztvevője és az internet előretörésével a háttérben az egyik legnagyobb helytörténész is lett. […] Imi, már most nagyon hiányzol! […]”. Az elmúlt kb. 15 évben kiemelten foglalkozott a templomokkal, templomtornyokkal, anyakönyvekkel. Lelkes lokálpatriótaként Tata történelmét kutatta és a rá jellemző fanatizmussal vetette bele magát ebbe az új területbe. A Tata, a vizek városa 10 ezer követővel rendelkező, általa is szerkesztett Facebook csoportban Korosi Aranka így emlékezett meg róla halála másnapján: „Imi barátunk - aki időt, energiát nem sajnálva, rengeteg kutatómunkával, színvonalas és hiteles tartalmakkal segítette az oldalunk fenntartását, tegnap este kerékpáros edzése közben tragikus hirtelenséggel életét vesztette, óriási űrt hagyva maga után és hiánya pótolhatatlan veszteség a városunk számára is!” A Kuny Domokos Múzeum pedig ekképpen méltatta őt, a szöveget Kövesdi Mónika fogalmazta: „A város múltunk, hagyományaink iránt érdeklődő közösségét fájdalmasan sújtotta le a gyászhír, Kocsi Imre halálának híre. Ő, akit sportolóként ismertünk meg, aki futóként, később kerékpárosként tűnt fel rendszeresen a tatai (sőt: alkmaari, szőgyéni) utcán, nagyon korán, hirtelen távozott közülünk. Életét teljessé tette a kutatás, szenvedélyesen érdekelte a hely, ahol élünk, a múlt, amelynek törött tükörcserepei még fellelhetők, összegyűjthetők a figyelmes, kíváncsi kutató, érdeklődő számára. Bár nem ez volt tanult szakmája, mégis hivatáshoz méltó, megszállott érdeklődéssel kereste, tárta fel a város történetére 6 vonatkozó adatokat, bújta az interneten elérhető adatbázisokat, s így személyeket hívott elő a múltból, anyakönyvek adatait böngészve támasztotta fel őket, keresett kapcsolatokat köztük. A kutatói szenvedélyt gyűjtőszenvedély kísérte. Régi könyveket, iratokat, különleges tárgyakat kutatott fel, ezeket büszkén őrizte, de meg is osztotta a közösséggel. Ismertük őt, lelkesen beszélt nekünk az általa felfedezett újdonságokról, legújabb kincseiről, legyen az tárgy vagy életrajzi, építéstörténeti adat. […] Az évek során pedig szinte eleven adattárként működött, és önzetlenül segítette így mások munkáját. Ezen a téren sokat köszönhet neki a tatai múzeum is, hiszen kérdéseivel érdekfeszítő témákat vetett fel, az általa fellelt adatokkal, az általa feltárt összefüggésekkel pedig történeti tudásunkat gazdagította. […] Alakja, személyisége hiányozni fog, tevékenysége befejezetlen marad, űrt hagy maga után.” Végezetül Esterházy Franciska grófnő búcsúzó soraiból idézek: „Imre először 2018-ban írt nekem. Büszke tatai lakosként jellemezte magát, mesélt a Facebook-oldalon betöltött szerepéről és a megosztott történelmi cikkekről, a fotózás iránti szeretetéről és Fellner Jakabbal kapcsolatos kutatásairól, amelyek szorosan összefonódtak az Esterházy családdal. […] Néhány hetente jött egy új e-mail Imrétől. Olyan történeteket és cikkeket osztott meg, amelyek gyakran a családomhoz és az őseimhez kapcsoltak. Cserébe én családi történeteket és régi fényképeket osztottam meg az archívumunkból, amelyeket ő gyakran megosztott a Tata, a vizek városa Facebook oldalon. 7 évig rendszeresen leveleztünk így. 2023-ban a családommal Tatára látogattunk. Élveztük a Kis kastélyban tartott különleges délutánt, amelyet az Esterházy Ferenc baráti kör szervezett, amelynek Imre alapító tagja volt. Csodálatos volt végre személyesen is találkozni. Imre az egyik fő oka annak, hogy ilyen erős kapcsolatot tudtam kiépíteni Tatával. Nemcsak a múltjával, hanem a jelenlegi eseményekkel is. Ő volt a „szemem a terepen”. Kedves és nagylelkű volt az idejével. Erős igazságérzete volt, és nem félt megkérdőjelezni a történéseket, ha úgy gondolta, hogy azok nem a város érdekeit szolgálják. 7 Nemrég megosztotta velem, mennyire várja a nyugdíjba vonulását és a plusz időt, ami most a kutatásai további elmélyítésére szolgál. Nagyon szomorú vagyok, hogy megfosztották ettől a különleges időtől, és családja és barátai lemaradtak erről a következő fejezetről. Nem volt szerencsém minden nap találkozni vele Tatán, vagy látni biciklizni, mint a legtöbben közületek, de már most érzem az ürességet, hogy nincs több hír Imréről. […]" A sportember valóban mindhalálig sportolt: kedvenc időtöltése közben hunyt el. Egy edzésről már hazafelé tekert, amikor rosszul lett és már sohasem ért haza. Ezt, a mindannyiunknak tragikus veszteséget - a szakemberek jegyzőkönyve szerint - szívkoszorúér elmeszesedéssel kapcsolatos trauma okozta. Ezen a végső búcsún nincs semmi felívelő, semmi reményt adó, semmi megnyugvás. Nem egy életével betelt idős embert temetünk ma, hanem egy tervekkel teli embert, akinek emberi elgondolás szerint még „élnie kellett volna”. Legyen ez figyelmeztető jel az itt maradtaknak, hogy az életünk napjait bölcsen tudjuk megélni, felhasználni, hogy szeretettel és tartalommal töltsük meg ezt a kinek hosszabb, kinek rövidebb, ajándékba kapott időt. Drága Kocsi Imre, szeretett halottunk, megtört szívvel búcsúzik tőled feleséged: Ildikó, testvéred: Kata, sógorod: Csaba, unokaöcséd: Balázs, unokahúgod: Tímea, nagynénéd: Erzsébet és gyermekei, az unokatestvéreid: Regina és Balázs, illetve az ő családjaik. Nagybátyád Misi és lánya Zsuzsa, sógornőd: Gabriella és az ő teljes családja. Valamint a sok megjelent barát, tisztelő, ismerős, sporttárs és a város, Tata: ahol születtél, éltél és meghaltál. Képzeletben még halljuk a hangodat, az intonációidat, a hümmügésed, még látjuk az arcodat…ám a rideg valóságban a szavaid, a hangod helyett csak a miértek csengenek és a hiányod miatti gyász. Isten veled Kocsi Imre, legyen neked könnyű a föld!

A város múltunk, hagyományaink iránt érdeklődő közösségét fájdalmasan sújtotta le a gyászhír, Kocsi Imre halálának híre. Ő, akit sportolóként ismertünk meg, aki futóként, később kerékpárosként tűnt fel rendszeresen a tatai (sőt: alkmaari, szőgyéni) utcán, nagyon korán, hirtelen távozott közülünk. Életét teljessé tette a kutatás, szenvedélyesen érdekelte a hely, ahol élünk, a múlt, amelynek törött tükörcserepei még fellelhetők, összegyűjthetők a figyelmes, kíváncsi kutató, érdeklődő számára. Bár nem ez volt tanult szakmája, mégis hivatáshoz méltó, megszállott érdeklődéssel kereste, tárta fel a város történetére vonatkozó adatokat, bújta az interneten elérhető adatbázisokat, s így személyeket hívott elő a múltból, anyakönyvek adatait böngészve támasztotta fel őket, keresett kapcsolatokat köztük. A kutatói szenvedélyt gyűjtőszenvedély kísérte. Régi könyveket, iratokat, különleges tárgyakat kutatott fel, ezeket büszkén őrizte, de meg is osztotta a közösséggel. Ismertük őt, lelkesen beszélt nekünk az általa felfedezett újdonságokról, legújabb kincseiről, legyen az tárgy vagy életrajzi, építéstörténeti adat. Tudását a közösségi média több ezres látogatószámú oldalán osztotta meg, mindenki megelégedésére; a Tata, a vizek városa oldal szerzője volt. Az évek során pedig szinte eleven adattárként működött, és önzetlenül segítette így mások munkáját. Ezen a téren sokat köszönhet neki a tatai múzeum is, hiszen kérdéseivel érdekfeszítő témákat vetett fel, az általa fellelt adatokkal, az általa feltárt összefüggésekkel pedig történeti tudásunkat gazdagította. Ha valaki valóban megtestesíti a szűkebb pátriájához hű, lelkes lokálpatrióta polgár fogalmát, akkor az éppen Kocsi Imre lenne. Segítőkész, lelkes, nagylelkű, érzékeny ember volt, akinek pedagógus szülei nyomán nyilvánvaló volt kötődése a tatai gimnáziumhoz, de elsősorban Tata városához, amelynek közéletében részt vett, és amelyet szenvedélyes kíváncsiságtól hajtva, a történeti múlt kutatásában is gazdagított. Alakja, személyisége hiányozni fog, tevékenysége befejezetlen marad, űrt hagy maga után.

Valamikor '88 táján a nehéz fizikai munka mellett elkezdtem futni. Törvényszerű, hogy egy –egy versenyen is elindultam, az akkor még rangot jelentő póló kedvéért. Itt akadtam össze a szakállas,bajuszos Imrével. Én a középmezőny elején végeztem a Tófutásokon, Imre pedig 24 perc körüli idejével az elsők között, elkezdtem figyelni rá. A SPRINT Futóclub Tata nevű alakzatban mi versenyezni akartunk, ők nem, egy lebegő fegyelmivel tovább is álltunk. Röpke Tatai Tömegsport SE, majd jött a Vasért Lénárd Team. Merthogy ő bicózott is. Közben kitalálta Rózsavölgyi Pista Bácsi reaktivizálását a tehetséges Temesi Ádi fejlődése érdekében. Sőt, induljunk a Bécs-Budapest Szupermarathonon is. Elindultunk Az elsőtől a végéig volt tatai csapat a versenyen, általában több is.. A Rózsavölgyi Istállóban Imre nem jeleskedett, de amikor én, a gyengébb Tanítvány megelőztem néhány versenyen, rászánta magát az Edzőtáborra. Ő volt a párom az ottani kemény edzéseken, és a lazító fürdőben.. A Vasért Lénárd Team nevében rendeztünk Diákolimpiát, Duatlon Országos bajnokságott. Máskor Triatlon Versenyt. Másik szerelme, a kerékpár is közrejátszott abban, hogy duatlon OB-érmesek lettek csapatban. Egyre többet bicózott, munkája mellett nagy körei voltak a környéken. Esténként, gyakran futás közben feljárt hozzánk is, tele volt ötletekkel. Persze, hogy sportötletekkel, mert utánpótlásunk szerencsére bőven akadt. Még egy szerelme volt, FELESÉGE, ILDIKÓ, nekünk MUSZMUSZ mellett. A ZENE. Megszállottan imádta a színvonalas zenét. Meg a helytörténetet. Szóval az életét. És ebbe trafált bele az a fránya EMBÓLIA. Valaki, talán én mondta egyszer: 10 KOCSIIMI KÉNE MÉG TATÁNAK !!! Meg száz a magyar sportnak!

Békés utat, Imre! 💚💙 💚Tegnapelőtt még bejegyzést tett közzé a Fényesről, a Város történetének részéről, ma reggel pedig hírt kaptunk: 💙KOCSI IMRE helytörténet iránt elkötelezett kutató, sportember, a Tata, a vizek vàrosa oldal szíve-lelke elhagyta földi pályáját és másik útra lépett. 💚Váratlan elhunyta mély szomorúságot ébreszt. 💙A napokban is leveleztünk, gondolatokat cseréltünk. Írtunk választ felvetésére, amit ő már nem olvashatott. 💚Felkavaró, hogy ilyen váratlanul változott minden. 💙Most a gyász ideje van és arra gondolunk: Nyugodjék békében… 💚És arra is gondolunk: élt és élete során legjobb tudása, belátása szerint értéket alkotott. 💙Nem tudhatjuk, meddig, mert egyszer minden elmúlik, de TATA emlékezni fog rá, nagyon sokáig.